Az utolsó reggel Párizsban egy lenyűgöző karriertörténet és fordulatos életút bevezetése volt. A megjelenése óta eltelt pár évben olvasók tízezrei követték izgatottan Dárnay Dávid történetét, akik azóta is várják a fejleményeket. A Volt egyszer egy varrodám bizonyos értelemben Náray Tamás eddigi legkimagaslóbb sikerű nagyregényének folytatása, amely ugyanakkor azok számára is hiánytalanul élvezetes olvasmány, akik nem ismerik az előzménytörténetet. A „valóságos regény” ez esetben is merítkezik a neves divattervező saját emlékeiből – ettől megkapóan közeli és olykor szemérmetlenül szókimondó –, ugyanakkor a szerző bátran él a fantázia szabadságának lehetőségével, hogy olvasói minél önfeledtebben merülhessenek el ennek az ízig-vérig XXI. századi mesének a kelmékben és kellemetlenségekben, izgalmakban és indulatokban, érzelmi magaslatokban és erkölcsi lejtmenetekben bővelkedő miliőjében. A kérdés továbbra is az: „Meddig érdemes kompromisszumok nélkül harcolni önmagunkért?” És hogyha egy ponton túl már lehetetlen, akkor hogyan menekülhetünk a hitünket és a tartásunkat megőrizve ebből a lehetetlenségből?

„Másokról sohasem beszéltünk. A véleményünket családi körben vitattuk meg. Arra kértek, ne alkossak mindenről véleményt. Vegyem számításba, hogy az én szemszögem csak egyetlen csepp a nézőpontok tengerében, s mielőtt az őszinteség álruhájába rejtett ítélkező mondataimat kiejteném a számon, vizsgáljam meg, nekem azok hogyan esnének. Ha ezt teszem, rájövök majd, hogy nem mindig visz előre a túlzott igazmondás. Hiszen az én igazságom csak az enyém, és az én egyetlen cseppnyi nézőpontom alapján jutottam arra.”