„– Várjon egy percet! Mi a neve? – Bárdossy Rebeka – mondta a fiatal nő anélkül, hogy megállt volna. István követte a forgóajtóba, ahol egy ajtószárny közéjük került. Odakint Rebeka szapora léptekkel elsietett. István utána kiáltott, futás közben előhalászta összehajtogatott rajzát a kabátzsebéből, és utolérve a fiatal nőt, az orra elé dugta a rajzot. A portré azt váltotta ki, amit remélt. Rebeka megállt, és szemügyre vette a vázlatot. Amikor ránézett Istvánra, mosolygott. Az utcai lámpák fényében István derengő aranylásra lett figyelmes a zöld szemben. Rebeka magától értetődő mozdulattal becsúsztatta a rajzot a retiküljébe. – Láthatnám újra? – Járjon színházba – felelte Rebeka, és elsietett. Ezúttal nem ment utána. Nem volt világos, hogyan kell érteni a felszólítást. Egy darabig még hallgatta a női cipő kopogását a macskakövön. A sötétség leszálltával a levegő erősen lehűlt. Amikor a cipőkopogás beleveszett a város zajaiba, István begombolta a kabátgallérját, és elindult. Vissza a műtermébe, hogy megfesse.”